| Olvasd! : Szakdolgozat- Tiszakécske a citera "bölcsője" |
Szakdolgozat- Tiszakécske a citera "bölcsője"
Szerencsi Zsuzsanna 2011.08.16. 21:23
Részletek Szerencsi Zsuzsanna szakdolgozatából.
Bevezetés
A hagyományőrzés fontossága
A citera hangszer bemutatása
Pittyendáré- citerás örömzene
Befejezés
Bevetés
„Lehet élni zene nélkül. A sivatagon át is vezet út. De mi, akik azon fáradozunk, hogy minden gyerek kezébe kapja a jó zene kulcsát s vele a rossz zene elleni talizmánt, azt akarjuk, ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos kerteken.”
/Kodály Zoltán/
Szakdolgozatom témájának egy hozzám igen közel álló témát választottam. Gyermekkorom óta tanulok citerázni, immár 15 éve.
Édesanyám vitt el egy iskolai szakkörre, ahol nekem már rögtön az első alkalommal nagyon megtetszett ez a hangszer. Magával ragadott és már nem tudnám elképzelni a mindenapjaimat, szabadidőmet, életemet a hangszer és a zene, a népzene nélkül. Rengeteg élménnyel ajándékozott meg. Sok barátot szereztem a foglalkozásokon, a fellépéseken. A közös utazások összekötöttek és még a mai napig is összekötnek minket. Sokat tanultam saját hazámról, a magyar hagyományokról, népszokásokról, népdalokról és mind eközben észre sem vettem, hogy mindez belém ivódva az életem részévé válik, valamint alakítja is azt. Hiszen ha nem ismerkedem meg ezzel a hangszerrel nem jutottam volna el külföldre, talán nem szereztem volna külföldi barátokat sem. Sokkal nyitottabb voltam a kommunikációra. Egy -egy hosszabb utazás alkalmával meg kellett tanulnom önállónak lenni, gondoskodni, figyelni magamra és társaimra. Felnőtté váltam. Jelentkeztem a Kecskeméti Főiskola tanító szakára. Ének-zene szakos tanító lettem. A zene iránti szeretetem addig hajtott, hogy úgy éreztem át akarom adni ezt a tudást és szeretet, életformát. Amit én annyira szeretek. Szinte ebből következett, hogy tanító szeretnék lenni. A szak pedig már magától értetődő. Az én életem biztosan egészen másképpen alakul, ha nem Tiszakécske, ahogy a citerások emlegetik „a citera fellegvára” lesz lakhelyem, és nem ismerkedem meg a citerával, egy magyar népi hangszerrel. Régen foglalkoztat már hogyan alakult ki Kécskén ez a mozgalom. Most pedig van okom és lehetőségem utána járni. De nem csak nálunk már országszerte zeneiskolákban és szakkörökön is oktatják ezt a hangszert. Sok gyermeknek van lehetősége belekerülni ebbe a körbe, a citerások körébe. Ez nagyon jó és fontos dolog. A zene nevel és felszabadít.
Feltevésem szerint a mai modern világban is előnnyel jár (nem, pedig hátránnyal), ha a fiatalok hazájuk népi kultúrájának ápolásával és megismerésével foglalkoznak, mint például a népzene.
Az általam választott téma anyaggyűjtéséhez számtalan interjút készítettem, kérdőíves véleménykutatást végeztem, különböző olvasmányokat kerestem, tanulmányoztam, melyek a citeráról szólnak. Régi hang és videó anyagokkal bővítettem tudásomat, kerültem még közelebbi viszonyba városom zenei múltjával. Végül pedig saját pedagógiai tapasztalataimmal egészítettem ki az általam összegyűjtött és feldolgozott anyagot. Igyekeztem minél többrétűen tájékozódni.
1. A hagyományőrzés fontossága
„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”
/Kodály Zoltán/
„Hagyomány nélkül sem nemzeti lélek, sem civilizáció nem lehetséges.” [1] Hagyomány nélkül nem lehetne művelődés, viszont, hogy fejlődjünk, volt, hogy félre kellett tenni. A hagyomány tulajdonképpen az, ami ránk marad őseinktől, déd- és nagyszüleinktől. Alakít minket, fenntart minket, ez az, amire felépíthetjük a jövőt. Ha igazán meg akarjuk ismerni magunkat, nemzetünket, hazánkat, akkor a hagyományainkat kell megismernünk. A gyermekeknek minta és példa kell. Fontos, hogy a mai generációkban is kialakítsuk a hagyományra való igényt. Persze mindezt csak úgy tehetjük, ha jól megismertük és átadjuk a példákat. Ezért van szükség hon – és népismeret tanítására, népdalismeretre, néptáncra. Ezek az értékek együtt egy egészen más gondolkodásmódra és életmódra nevelhetnek.
Büszkék lehetünk, hiszen igazán kevés olyan nemzet van a világon, aki elmondhatja magáról, hogy ilyen gazdag a népdalkincse, ilyen sokszínű a tánckultúrája, mint nekünk. Van mit felfedezni és tanulni, de kitartónak kell lenni.
Ma már sok intézmény foglalkozik hagyományőrzéssel és hagyományápolással. Ilyen például a Hagyományok Háza, a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége. Sok kulturális program csalogatja a gyermekeket és felnőtteket, családokat, akik nyitottak az efféle rendezvényekre.
Személy szerint örülök, hogy olyan városban élhetek, ahol nem múlhat el év számtalan nagyszabású népzenei rendezvény, koncert, táncbemutatók, előadások nélkül, melyek közelebb hozzák hozzánk a múltat. Szebbé teszik hétköznapjainkat és csodálatos élményekkel gazdagítanak minket
[1] Le Bon francia szociál pszihológus 1841-1931
A citera hangszer bemutatása
A „citera” elnevezés görög latin eredetű szóból ered: kithara. Citera jelentése: remegni. A citera húros, pengetős hangszer, lapos hangszekrényre kifeszített húrokkal. (11. melléklet)
Magyarországon az 1800-as években jelent meg. Az országban két fajtája alakult ki: vályú citera (az Alföldön volt jellemző), hasas citera (a Dunántúlon volt elterjedtebb). A citerák kezdetben egy érintősorosak (egészhangosak, egykótásak) voltak, az érintőket pedig nyomóval fogták le és lúdtollal pengettek. Ezeket a hangszereket akkoriban főleg földművesek készítették, de róluk nem sokat tudunk, csak a ránk maradt öreg citerák mesélhetnek. A népi jelleget a hangszeren fellelhető egyszerű faragások és festések mutatják. Abban az időben az emberek maguk készítették hangszerüket. Később megjelentek a két érintősoros (dupla kótás) citerák. Hangterjedelme két, két és fél oktáv. Felnőtt férfiak, nők játszottak rajta. A hagyományos citerajátékban a kíséret a hang- és ritmuskeltésre kellett. Ez a citerajáték pontosan megfelelt a kor elvárásának, hiszen mulatni, táncolni lehetett rá, és ennyit vártak el egy citerástól. Könnyen tanulható hangszer volt. Nem a pontos ritmus vagy dallam kijátszása volt a lényeg, hanem, hogy feszes, hangos és hangulatos zenebonát keltsen. Az ének kíséretek alatt sem a citera volt a domináns. Nem voltak citerazenekarok, előfordult, hogy többen játszottak együtt, ketten- hárman, de ez nem volt jellemző, mivel a hangszereket nem tudták volna összehangolni, és ha nincs egységesen elfogadott hangolás, együttzenélésről szó sem lehet. Ahogy a közmondás is mondja: Két dudás nem fér meg egy csárdában. A citerások régen nyomóval és lúdtollal játszottak. A mai citerások az ujjaikkal fogják le a dallamhúrokat. A „verő” úgyszintén eltűnt és pengetővel helyettesítik. A pengető egy kis műanyag lap. Már a neve is elárulja ezzel nem „verik”, hanem már pengetik a hangszert. Megjelentek a hangszerkészítés minden kis csínját-bínját ismerő mesteremberek is, akik szabályos, összehangolható, minőségi hangszereket készítenek, melyek mára bármely más hangszerrel felveszik a versenyt. Több hangszer is megszólalhat együtt közös dalban. A citera ezzel felkerült a színpadra. Hangfekvés szerint csoportosítva 5 féle citerát különböztetünk meg:
· pikoló citera
· prím citera
· tenor citera
· basszus citera
· bőgő citera
Lényegüket tekintve megtartották formájukat, de a játék stílus óriási forradalmon ment keresztül. Sok új technikai fogás alakult ki. A tudás halmozódott, összegződött. Míg régen a felnőttek hangszere volt, addig mára egyre inkább a gyermekek és az ifjúság hangszerévé is válik. Zeneiskolák hangszerei között is megtalálható, ahol képzett zenetanárok oktatják a hangszert. Ma már sokan vannak elismert citeraművészek. Közülük mindannyian vallják, hogy ennek a hangszernek nem szabad leragadnia egy szinten. Kísérletezni, egyre fejlődni kell nem feledve a múltat sem, hogy honnan is indultunk. Ahogy Moldova György mondta: „Minden következő lépéshez szükséged van az összes lépésre, amelyet életedben addig megtettél.”
5. Tiszakécskei népzenei rendezvények
5. 3. Pittyendáré-citerás örömzene
Ha a Pittyendáré-citerás örömzenéről beszélünk, tulajdonképpen egy rendezvénysorozatról van szó, melyet a tiszakécskei Kék nefelejcs citerazenekar rendezett meg jó magam vezetésével immár három alkalommal, az Arany János Művelődési Központban.
Mindig is nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen szép népi hangszer, mint a citera fővárosában élhetek, megismerhetem és ápolhatom a népi hagyományokat. Örömöm abban teljesedett ki, hogy kécskei citeratáborokban sok olyan korombelivel ismerkedhettem meg, akiket szintén érdekel és foglalkoztat ez a téma, hasonló elhivatottságot éreznek a hangszer iránt. Életre szóló barátságokat kötöttem. Számtalan meghívást kaptunk ezek után a zenekarommal barátaimhoz. Nagyon sok sikeres előadás kerekedett ezekből a találkozásokból és úgy gondoltam ezt meg kell mutatnunk itthon Tiszakécskén is. 2009-ben el is kezdtem a szervezést. Az első nagy feladat a rendezvény nevének kitalálása volt. Valami olyat szerettem volna, ami felkelti az emberek érdeklődését, ami kifejezni, hogy mi összetartunk, és mennyire jól érezzük magunkat, ha együtt muzsikálhatunk. Nem volt egyszerű a feladat, de a név megszületett: Pittyendáré-citerás örömzene. A pittyendáré táncrendben egy friss táncot jelent, de ezt a szót, ahogy én hallottam az idősebb emberek a zenés, táncos mulattságokra is használták. A következő lépés szponzorok keresése volt. Szerencsére Tiszakécskén nem nehéz olyan embereket találni, akik támogatják az ilyenféle kezdeményezéseket. Végül pedig vendég zenekarként meghívtam legkedvesebb barátaimat. 2010-ben eljöttek hozzánk Mezőtúrról a Lókötők citerazenekar (20. melléklet), Fegyvernekről a Pacsirta citerazenekar (21. melléklet), Perbálról a Tücsök citerazenekar (22. melléklet). Teret adtunk a helyi gyermek- és utánpótláscsoportoknak is, hogy megmutathassák magukat. Vendégeink voltak a tiszakécskei Tubarózsa citerazenekar, Boróka citerazenekar, a Tiszavirág, Nagy-Tisza és Sebes-Tisza néptáncegyüttes, a helyi városi népdaléneklő verseny nyertesei. Jó volt látni, hogy a gyermekek mekkora sikerélménnyel jönnek le egy-egy produkció után a színpadról, motivációt szerezve ezzel az elkövetkezendő munkájukhoz, tanulásukhoz. Bennük van a remény, hogy továbbvigyék azt, amit mi elkezdtünk. Ápolják és óvják hagyományainkat.
A műsor minden alkalommal nagyon változatos volt, a közönség kedvencei pedig kétségtelenül az utolsó műsorszámok voltak, ahol a vendégzenekarokkal nem mindennapi felállásban léptünk színpadra három közös csokorral. A műsor végét mindig igazi örömzenehangulat övezte kivétel nélkül.
Célomat, elmondhatom teljes mértékben sikerült megvalósítani, hiszen az egyes műsorok alkalmával mindig sok vendég látogatott el hozzánk, jó hangulatban telt az a pár óra, örömteli emlékeket idéz azóta is mindenkiben. Ennél többet nem is kívánhatnék. Örömet okozni, miközben mi egyszerűen „csak” azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk: zenélünk. A rendezvénysorozatnak pedig nincs vége. 2011-ben is folytatódik. A következő rész már szervezés alatt áll.
8. Befejezés
“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
/Babits Mihály: Második ének/
Dolgozatom célja azt volt, hogy bebizonyítsam a mai rohanó, lélekromboló világban előnnyel jár, ha egy gyermek hazájának népi kultúrájával, annak hagyományaival foglalkozik, mint például a népzene. Korszakunk velejárója, hogy az emberek eltávolodnak egymástól. Nehezen találunk társakat magunk mellé, akikben megbízhatunk, akiket barátunknak tudhatunk. A kultúra nevel és összehozz. A népzene által kialakult kis közösségek, a zenekar tagok olyan szoros kötődésben állnak egymással, melyet nehéz szétrombolni. A citeramozgalom által olyan citerás közösség alakult ki mind a magyarországi és határon túli magyar zenészekből, melyről nyugodtam mondhatom, hogy a tiszta szeretet és a kölcsönös megbecsülés köre.
Ezek után úgy érzem elmondhatom, hogy hipotézisem helytálló. Hiszen a felmérés számadatai is alátámasztják, miszerint, a mai világban sem hátrányos a fiataloknak hazájuk népi kultúrájával foglalkozni. Én magam is foglalkozom népzenével és néptánccal is gyermekkorom óta. Ez a hobby, vagy sokkal inkább életforma olyan lehetőségeket és csodálatos dolgokat rejt magában, amit talán elmondani, szavakkal megfogalmazni nem lehet. Ki kell próbálni. És ha valaki megérzi az ízét, többet nem áll ellent a kísértésnek. S mi igazolná ezt jobban, mint egy 17 éves ifjú ember szavai arra a kérdése, hogy meddig szeretné még folytatni ezt a „hobbyt”: „Tovább, tovább, míg csak bírom!”
Személy szerint örülök, hogy Tiszakécskén élhetek, ahogy a citerások hívják: a citera „fellegvárában”. Örülök, hogy bekerültem a citerások körébe és magam is zenésszé lehettem, valamint a Kék nefelejcs citerazenekar vezetője lehetek. A zenekartagokkal együtt töltött évek alatt mindannyian nagyon megszerettük a népzenét, a hangszert és jó barátokká váltunk. Szívesen zenélünk idősek, fiatalok és magunk szórakoztatására, hogy ne merüljenek feledésbe a régi, szép dallamok. Szabó Lőrinc szavait idézve: „… hisz úgy szeretem, s dehogy felejtem, nem én, sohasem!”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
